Azok a gyerekek, akik úgy nőnek fel, hogy azt érzik mások jobban teljesítenek, ők pedig mindig hibáznak, azoknak nagyon nehéz boldogulni. Úgy néz ki, mintha meg sem hallanák a dicsérő szavakat, nem veszik észre mások támogatását. Honnan ez a mély önbizalomhiány?
„A 8 éves lányom 4 éve jár ritmikus gimnasztikára és figyelemreméltóan fejlődik, de ő magának nem ez a véleménye. Minden alkalommal könnyezve megy edzeni, mert állandó kudarcélménye van. Versenyek előtt folyamatos dührohamai vannak. Attól fél, hogy nem tudja előadni a programját, elejti a szalagot és ő szerepel a legrosszabbul.” ‒ mondja a 39 éves Marina.
Hiába nyugtatgatja, győzködi lányát, szavainak nincs eredménye. Lehet, hogy lánya fejben már fel is adta a tornászást? Persze, ha nem sportol a gyerek, akkor kevesebb a gond. Másrészt viszont ez azt is jelenti, hogy meghátráltak a nehézségek elől. Milyen hatással lesz ez a lányára, ha felnő?
EZ IS ÉRDEKELHET: A tinédzser gyerekem nem figyel rám
Nagyon nehéz annak a gyereknek, aki kicsi kora óta azt érzi, hogy más gyerekek jobban teljesítenek nála. Szeretne tanulni, elsajátítani ismeretlen dolgokat, de ez a vágy áll szembe azzal a félelemmel, hogy hibázni fog, és nem felel meg a számára tekintélyes felnőtt elvárásainak. Bármilyen tanári kritikát úgy fog fel: „Én ezt nem tudom megcsinálni, mert mindenkinél rosszabbul csinálok mindent.”
Ezek a gyerekek sokat tanulnak, de rosszul vizsgáznak: „nagyon nehéz volt”, „elhomályosult a szemem, zúg a fülem, nem tudtam rendesen elolvasni a feladatokat”. Gyakran belázasodnak és megbetegszenek fontos események előestéjén.
KI A HIBÁS?
Ilyen helyzetek furcsa módon, jó családokban fordulnak elő, ahol a szülők figyelmesek és a gyerek gondolatát is lesik. Ezek a szülők általában maguk is „kiváló tanulók” az életben, jól teljesítenek, tudják, hogy erőfeszítéseket kell tenni a nehézségek leküzdésére. Ezzel akaratlanul is magasra teszik a mércét a gyerekük számára.
A sikeres és igényes felnőtteknek nem is kell külön megfogalmazni szabályokat. A gyerek maga olvassa azt ki a családi légkörből: tökéletesnek kell lennem, otthon ezt várják el tőlem, egyszerűen nincs más lehetőségem. Ez a hozzáállás már az életének első éveiben formálódik.
„Amikor a 3-4 éves gyereket nevelő szülőknek adok tanácsot, mindig leültetem a gyereket játszani” ‒ mondja a pszichológus. A játékban könnyebben megállapítható, hogy a gyermek mennyire tud kommunikálni, együttműködni, tárgyakat kezelni, célokat kitűzni. Ehhez a legjobb játékok: piramisok, geometrikus formájú táblák.
És gyakran azt tapasztalom, hogy a gyerek és én elkezdünk játszani, erre az egyik szülő, leggyakrabban az anya leül hozzánk, és nagy izgalommal figyeli a gyermek minden mozdulatát.
EZ IS ÉRDEKELHET: Hogy nevelj fel egy angyalian jó gyereket?
Érzem a feszültségét, észreveszem, mennyire fontos anyának, hogy a gyerek mindent helyesen csináljon. És amint a gyerek rosszul csinál valamit, pl. rossz sorrendben kezdi felfűzni a gyűrűket a piramisra, az anya azonnal kifogásokat keres: „Ő ezt megtudja csinálni, csak rosszul aludt / fáradt.” Látom a szorongását és bűntudatát amiatt, hogy ilyen rossz szituációban látja a gyerekét. És ez csak egy játék.”
A gyerek leolvassa az anyáról, hogy stresszel, és ezt természetesnek veszi. És amikor a gyerek új társadalmi közegbe, ‒ óvodába, fejlesztő csoportba vagy sportolni ‒ kerül, szorongani kezd: aprólékosan elemzi és figyelemmel kíséri minden tettét, és ha az tökéletlen, akkor bűntudatot érez miatta.
Ezzel tükrözi a szülők viselkedését. Pedig senki nem mondta neki otthon, hogy tökéletesnek kell lennie.
A GYEREKKEL KÖZÖSEN
Hogyan lehet megváltoztatni ezt a pesszimista forgatókönyvet? Nem kell addig várni a változásokra, amíg a szülők is felismerik magukat ezekben a helyzetekben ‒ magyarázza a pszichológus. Arra kérem az ilyen szülőket, hogy ne feledjék: ők maguk hogyan érzik magukat, amikor új helyzetbe kerülnek. Milyen érzésekkel mennek el egy vizsgára, castingra vagy éppen felvételire várnak, hogy esik ez nekik?
Nagyon hasznos lenne a gyerekkel közösen, párhuzamosan keresni ezt a választ ‒ megosztani vele tapasztalatokat, félelmeket, hogy miért nem sikerül a munka, nem sikerül az a vizsga.
Ne a gyerek hibáira figyelj, hanem arra, amit jól csinál. Rejtvényt old meg, vagy készít valamit – találj okot arra, hogy örülj az ügyességének és találékonyságának. – Ezt csináltad, ez nagyszerű!
Magyarázd el a gyereknek, hogy ne másoknak feleljen meg, hanem önmagának, értékelje jobban önmagát. Kérdezd meg gyakrabban: „Hogy látod ezt a helyzetet? Mit szerettél benne?” Minden alkalommal, mikor azt mondja, hogy kudarcot fog vallani, akkor szánj időt arra, hogy rámutass, hogy mennyit dolgozott ezért, és amit eddig tett érte, az minden jó volt.
Fontos odafigyelni arra, hogy mi hajtja, amikor csinál valamit. Azt szereti csinálni, amiben ő a legjobb? Vagy főleg a barátaival szeret lógni és játszani? Ezt az érdeklődést felhasználva meg kell beszélni vele, ki kell beszélni, támogatni kell: hogy érezte magát? Most elégedett-e?
Az a gyerek aki azt látja, hogy megértik, odafigyelnek rá, könnyebben veszi rá magát arra, hogy folytassa azt a tevékenységet, ami nehezére esik. Nagyobb bátorsággal fog valami újba is belevágni, mert már nem fél a kritikától és a leértékeléstől.
