Igencsak itt lenne az ideje a szemléletváltásnak, mivel sok mentális problémával (pl. skizofrén) küzdő ember úgy érzi, hogy a betegségéhez kapcsolódó megbélyegzéssel és diszkriminációval nehezebb megbirkózni, mint magával a betegséggel.
Mint a legtöbb mentális betegségnél, a megkülönböztetés nagyrészt a tudatlanságból fakad. Nem tanítják ezeket a témákat sem a felnőtteknek, sem a gyerekeknek, függetlenül attól a ténytől, hogy 4-ből 1 ember élete folyamán küzdeni fog mentális egészségi problémával. Bár a tömegbetegségnek számító depresszió és szorongásos zavarok egyre inkább elfogadottabbak, a súlyos mentális egészségi problémák még mindig tabunak számítanak.
A szemléletváltás nem csak a problémával közvetlen érintett emberek számára fontos, hanem a társadalom egészének.
Személyes történet, a kezdetek
Tinédzser koromban gondoztam egy súlyos mentális egészségi problémával küzdő ex-barátomat. Skizofréniában szenvedett és én voltam a fő támogatója. Már a betegsége kezdetén megbélyegzett lett és diszkriminált, és a barátai nagy része elhagyta őt. Azt hiszem, ezek a fiatal fiúk nem rendelkeztek mentális problémákkal kapcsolatos ismeretekkel, tapasztalatokkal. Talán az ismeretlentől való félelmük miatt nem akartak már a barátommal találkozni, bár az ismeretségük évekre nyúlott vissza. Szerencsére egyik barátja ragaszkodott hozzá, és én ezért mindig hálás leszek neki.
Azért lettem én az ex-barátom fő gondviselője (a szüleim segítségével), mert a saját családja kevés támogatást nyújtott neki. Az anyja 17 éves korában kidobta és ő rá egy évre már megbetegedett. Soha nem volt kapcsolata az apjával, és az anyja abszolút minimálisan támogatta csak. Az első alkalommal, mikor 48 óra kórház után hazaküldték, apám felajánlotta az anyjának, hogy ő is velük marad néhány éjszakára, hogy ne egyedül legyen a fiával. Az anyja nem akarta, hogy a fia ott maradjon akár egy éjszakára is, mert szerinte az veszélyes lenne a többi gyereke számára. Az anyja boldog volt, hogy teljes felelősséget vállaltunk a fia gondozásáért. Utánunk ő kezdte el kis mértékben támogatni, de soha nem engedte volna azt, hogy otthon, egy háztartásban maradjon velük.
Reakciók
A betegség híre gyorsan terjedt a városban, és a legtöbb ember még csak nem is köszönt neki, ha összefutottak az utcán. Én magam is tapasztaltam a megbélyegzést. Úgy vettem észre, hogy néhány társam összefüggésbe hozható azzal, ami zajlott a hátam mögött. Mint a legtöbb tinédzsernek, az élet a tanulás, bulizás, nem pedig a a pszichiátriai osztályon fekvő súlyos mentális betegségben szenvedők ellátása volt.
Kellemetlen volt elmondanom az embereknek, hogy min megyek keresztül és negatív érzéseket is éreztem irányomban azzal kapcsolatban, hogy talán azt hiszik az emberek, hogy az én hibám, hogy az ex-barátom beteg lett, vagy én juttattam ebbe a helyzetbe. Teljesen elszigeteltnek éreztem magam és a barátaimat sem láttam már egy éve és amikor találkoztunk, akkor sem velük foglalkoztam, hanem csak a barátomért aggódtam.
Mindezek ellenére szerencsésnek éreztem magam, a rendkívül odaadó és támogató szüleim miatt. Az apám mentális egészségügyi szakember és sok mindent megtanított nekem erről a betegségről, és megnyugtatott, hogy ha a barátom most rossz állapotban is van, az semmiképp nem jelenti azt, hogy veszélyessé válna rám nézve. Ha valahogy véletlenül meg is tette volna, az a személy akit veszélybe sodorna, az nagy valószínűséggel saját maga lenne.
Rémülettel tölt el a gondolat, hogy mi történt volna az ex-barátommal és velem, ha nem kaptunk volna támogatást és tanítást a szüleimtől, hogy legyen ideje a barátomnak a gyógyulásra. Ha én nem kaptam volna meg a támogatást, akkor én sem tudtam volna őt támogatni és akkor tényleg egyedül maradt volna a megbélyegzéssel és a betegségével.
time-to-change.org.uk
