2018/11/15

A szorongás megélése személyes tapasztalatok alapján

A családi hátteremről: van egy szeretetteljes családom, egy hihetetlenül jó feleségem és 2 csodálatos gyerekem. A legjobb barátaim között ott van a két testvérem és nagyon közeli a kapcsolatom a szüleimmel is.

„Mindig egy aggódós típus voltál”. Ez igaz, de nagyrészt tudtam kezelni és figyelmen kívül tudtam hagyni. De az elmúlt néhány év már kontrollálhatatlanná, és egy ponton már teljesen elviselhetetlenné vált.

Ismered azt az érzést, hogy úgy remeg a gyomrod, mint amikor hullámvasúton ülsz, vagy átsétálsz egy ívelt hídon? Nap mint nap. Akkor állsz csak meg, amikor már muszáj enni, és ez oda vezet, hogy nem tudsz aludni sem, mert irracionális gondolatok kavarognak a fejedben.

Irracionális gondolatokról beszélek, mert ezek pontosan azok. Tudom, hogy azok! De nem tudom kikapcsolni őket. A nyugtalanság azonnal jön. Mindig azon gondolkodom, hogy „Mi van akkor, ha…?, indulatos, ellenőrizhetetlen rossz gondolatok vannak mélyen a fejemben.

A szorongás azt veti fel bennem, hogy mit szalasztok el, ha nemet mondok a vacsora partira,vagy azon kell gondolkodnom, hogy kit idegesítettem fel avval, hogy sokáig tartott írni nekem, vagy visszahívni engem, nem érdekel, hogy az emberek mit mondanak nekem, és szerintem az embereket sem érdekli, én mit akarok mondani nekik… a lista folytatódik.

A szorongás távol tartja tőlem az embereket. Nem akarok összejönni a barátaimmal, nem akarok kimenni az utcára, nem akarok beszélgetni, miközben küzdök a szemkontaktus teremtéssel. A motiváció fáraszt és az egyetlen hely, ahol biztonságban és jól érzem magam az az otthonom és a családom. Ők megértik, bár csak ők tudnak a bajomról.

El tudom rejteni, de miért kellene? Mit fognak gondolni rólam az emberek? Miért kellene aggódnom emiatt?

Talán boldognak tűnök, és te mindig mondasz nekem valami jó viccet. Csak azért, mert nem látod, hogy ez nem jelent nekem semmit. A betegség nem csak fizikai lehet. Néhanapján inkább örülnék egy törött karnak. Az élet sokkal egyszerűbb lenne.

Van olyan ember, akivel tudok beszélgetni, ez segít, és van a családom, aki tisztában van azzal, hogy nem vagyok jól. Ott vannak ha akarok róla beszélni, de én nem akarok. Azt hiszem, hogy ez is része a problémámnak, hogy képtelen vagyok róla beszélni. Soha  nem voltam jó abban, hogy elmondjam a gondolataimat. Gondolom, kínosnak érzem és nem akarom, hogy ítélkezzenek felettem.

Sokszor arra várok, hogy megkérdezzék: „Mi miatt aggódsz?, vagy „Miért aggódsz emiatt?”. Ez a kérdés, amit én is felteszek magamnak mindennap, de nem találom a választ. Amire még nehéznek találom a választ: „Hogy vagy?”. Azt mondom: „Rendben vagyok”, de most ne beszéljünk róla. Tudom, hogy az emberek aggódnak értem, de én nem akarok erről beszélni. Ha igen, akkor hadd menjek hozzátok.

Meg fogom mondani néhány embernek, min megyek keresztül, mert tényleg azt akarom, hogy tudják, de csak akkor, amikor már készen állok rá. Azzal fogok beszélni akiről tudom, hogy megérti anélkül, hogy ítélkezne felettem.

Le fogom küzdeni az biztos, de időbe fog telni. Hosszabb időt vesz igénybe, mint gondoltam, de el fogom érni. Soha nem fog teljesen elmúlni. Tudom. De meg kell tanulni kezelni és megtalálni a választ arra, hogy: „Miért aggódsz miatta?”

Mike

 

 

https://www.time-to-change.org.uk/blog/you-can%E2%80%99t-see-my-anxiety-it-still-there nyomán

Cimkék: , ,

Ezen a webhelyen cookie-kat használunk a forgalom elemzése, a beállítások megjegyzése és a felhasználói élmény optimalizálása érdekében. További részletek

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás